Sziasztok! :)
Sajnálom, hogy ennyit késtem az új résszel, de roppant kevés időm van...
Remélem elnyeri majd tetszéseteket, az első titokra már most, a legelején fény derül, hiszen erre fog minden alapulni.:)
A fejlécért nagyon hálás köszönet Netty L. Nelson -nak, csodálatos lett szerintem. *-*
Na, ennyi lettem volna. Remélem elnyeri az új rész a tetszéseteket, kérlek hagyjatok magatok után nyomot! Pipáljatok, vagy kommenteljetek! :)
Köszönöm!:)
xx Tif.
***
*Isabelle szemszöge*
- Nem értem - rázta fejét orvosom. - Ha ez a fiú elmondta neki, hogy hol vagy, miért nem kellett volna benne bíznia?
- Mert átverte - adtam az egyszerű választ. Ez a srác nem olyan, mint amilyennek mindenki gondolta, és máig is gondolja. Neki a saját érdekei a fontosak.
- Mi történt ezek után?
*Tiffany szemszöge*
Másnap reggel boldogan pattantam ki az ágyból, bár az éjszaka folyamán nem igazán tudtam aludni. Végig az járt a fejemben, hogy bár a testvérem tényleg bolondok házában lehet, de legalább már tudom hol kereshetem.
Utam azonnal a fürdőbe vezetett, majd egy gyors zuhanyozás után Dylan szobája felé vettem az irányt, ahonnan éppen akkor lépett ki apám.
Arcomról a mosoly azonnal lehervadt, és mély levegőt vettem. Nem akartam vele beszélni, kerülni szerettem volna. Nekem ő már olyan, mint egy idegen. De nem tehettem semmit, hiszen ha én is kihúzom nála a gyufát, talán engem is bezárat valahova... Lehet éppen Isa szobája mellé már ki van táblázva az én nevem is.
- Jó reggelt - simította végig karomat. Ismét mosolyt erőltettem arcomra.
- Jó reggelt - feleltem halkan, majd mostoha testvérem ajtajára mutattam. - Dylan bent van?
- Igen, de miért keresed? Azt hittem nem igazán kedveled. Vagyis... Úgy tűnt - tűnődött el, mire fejemben megindultak a kerekek. Mit mondhatnék?
- Nem is ismerem még, ráadásul mivel vásárolni szeretnék, de se a várost, se az embereket nem ismerem... Szeretném megkérni, hogy kicsit mutasson körbe dolgokat, helyeket. Persze ha ráér. És akkor már meg is ismerhetném - tudtam, hogy utolsó mondatom boldogsággal fogja őt eltölteni.
- Ennek nagyon örülök kicsim, érezzétek jól magatokat - apró puszit nyomott homlokomra, majd távozott, én pedig kettőt kopogtam az ajtón.
- Gyere - jött a válasz, mire benyitottam.
Dylan egy szál bokszerban állt a szobája közepén, és megvárta, míg bemegyek.
- Nincs kedved felöltözni? Addig szívesen kimegyek - húztam mosolyra számat, mire ő megvonta vállait.
- Nem vagyok szégyenlős - igen, éppen erre a válaszra számítottam.
- Akkor pedig siess kérlek, nem érek rá. Minden egyes perc számít - csaptam össze tenyereimet, majd a szék hát támláján heverő pólót hozzá vágtam.
- Hova sietünk ennyire? Már négy éve ott van, nem mindegy még egy-két óra? Addig mással is el szórakozhatnánk - feltűnően végigmért, mire gúnyosan fejeket kezdtem vágni.
- Pont olyan vagy, mint amilyenre számítottam. Egy önző, bunkó kisfiú, akinek máson se jár az esze, mint a lányokon. De ha annyira nagy zseni lennél, ahogy apám beállítja, már rég segítettél volna a testvéremen. Bunkó... - Fakadtam ki.
- Jól van már, nyugi Pocahontas, le az íjakkal meg a csípős nyelveddel... Gondoltam én a testvéredre, sokszor meglátogattam - ült le az ágy végébe, mire azonnal lehuppantam a székére.
- Te meglátogattad? És... - hangnemet váltottam, elhalkultam, és hirtelen egész fejem elvörösödött.
- Hogy van? Hogy néz ki? Hát elhiheted... Amikor megláttalak, szív bajt kaptam, hogy hogy a francba került ide - nevette el magát, én pedig megforgattam szemeimet. Nem... Mégis csak egy tahó. - Nem tűnik kettyósnak a csaj, bár vannak furcsa húzásai.
- Például? - vágtam szavába.
- Például bizalmatlan, arrogáns, irányítás mániás, és ráadásul még egyfolytába dumál is. Ja nem, ez inkább te vagy... Ő csöndes, nem beszélt eleinte csak ha kérdeztem, akkor is csak vagy igennel, vagy nemmel válaszolt. Bizonytalan, senkiben nem bízik meg. Nem tudott megnyílni, és teljesen magába volt roskadva. Ha rákérdeztem arra, mi történt, csak nevetett - hadarta le egyszerre a dolgokat, mire minden eljutott a tudatomig, összezavarodtam.
- De így mégis dilisnek tűnik - tűnődtem el, mire felállt, elém sétált, és felém nyújtotta kezét.
- Látogasd meg sokszor, beszélj neki mindenről. Magadról, a családodról, arról hogy mik történnek a nagyvilágba... És hidd el, a reakcióját látva, rájössz, hogy normálisabb, mint mi ketten egybevéve.
Mondandójára elfogadtam a kéz nyújtását, és mire teljesen felöltözött, elindultunk az intézet felé.
Ahogy a kapuba értünk, és megláttam a hatalmas kerítés mögött az annál még nagyobb épületet, lábaim remegni kezdtek, tenyerem izzadt volt, fogaim pedig vacogtak.
- Nyugi, nem hagylak itt - nevetett a fiú reakciómat látva.
- Nem.. azért vagyok ilyen - feleltem, és lesütöttem szemeimet.
- Félsz attól ami rád vár, igaz? - nézett rám, mire bólintottam. - Ne legyél annyira beszarva, nem lesz olyan rossz. Jobb, mint az eddigi bizonytalanság, nem? - meglökte karomat, mire muszáj volt elnevetnem magamat.
- Hagyjál már - pattantam ki az autóból, és megállva a kapu előtt mély levegőt vettem.
- Nem lesz gáz.
- Tuti beengednek minket? Ehhez nem kell engedély vagy valami? - tudakoltam.
- Szerinted hogy jutottam be? Haverom anyja itt ápolónő, általa akkor megyünk be és jövünk ki amikor csak akarunk - karját átdobta vállam felett, és húzni kezdett az épület felé.
Nagyon féltem. Mitől? Egyszerű. Mindentől... A helytől, a betegektől, de a legjobban a testvéremtől. Mit fog szólni, ha meglát? Szeret? Utál? Haragszik? Örül majd? Mi lesz? Rettegtem, de erős próbáltam maradni, és a jól betanult szövegem járt végig a fejemben. Jól esett, hogy Dylan végig mellettem volt. Tényleg sokat segített, már csak a jelenlétével is. Bár még nem bíztam meg benne teljesen, mégis sokat jelentett, hogy segít, és velem van.
Egy fehér köpenyes, olyan negyvenes éveiben járó nő száguldott felénk.
- Dylan, mi a francot művelsz? Tudod jól, hogy ebben a hónapban szigorú ellenőrzés van, és nem viheted csak úgy ki Isat engedély nélkül - nézett rám a nő, majd átkarolta csuklómat, és lassan kezdett húzni maga után.
- Öhm, hé - szóltam halkan a nő után, majd hátranéztem. Dylan gyors léptekkel jött utánunk, és közben jókat nevetett az orra alatt.
Menjünk csak ki innen... Betöröm a képét amiért most nem segít.
Egy ajtó előtt álltunk meg, amit egy nagy tábla díszített, egy névvel: "Isabelle Tailor".
Szíven nagyot dobbant, majd mikor kinyílt az ajtó, és az ápolónő belépett velem együtt e helyiségbe, nagyot sikított.
Egy nagy, berácsozott ablak előtt állt nekem háttal az ikrem... Karba tett kezekkel nézett ki az ablakon, és mikor tudatosult benne, hogy bejöttek az ajtón, megfordult.
Szemei kikerekedtek, ahogyan az engem ráncigáló nőnek is, aki eközben kettőnk között kapkodta tekintetét.
Mostohafivérem pedig az ajtófélfának dőlve állt, és nevetett.
Isabelle gyönyörű volt. Szép, hosszú sötét haja a vállán pihent. Bőre fehér volt, látszott, hogy ebben a fehér, elzárt szobában sínylődik már igen régóta. Mindent elfelejtettem, amit mondani szerettem volna.
A feszült csöndet az ápolónő törte meg.
- Mi a jó büdös...
- Nyugi, Mary. Akit elráncigáltál az Belle iker testvére. Mary, Tiffy. Tiffy, Mary - nevetett Dylan.
- Helló - kínosan legyintettem egyet bal kezemmel, mire azonnal eleresztette jobb karomat.
- Sajnálom, tényleg. Csak aggódtam, és... - mentegetőzött, de szavába vágtam.
- Semmi baj, én is így cselekedtem volna - bólintottam.
- Akkor... Magatokra hagylak benneteket - felelte, mire mindannyian bólintottunk.
Belle közelebb sétált hozzám, talán két lépés volt kettőnk között, úgy néztük egymást. Mostohabátyám becsukta az ajtót, majd a nagy, fehér ágyra huppant azonnal, és elterülve onnan nézte a fejleményeket.
- Hali Belli - intett.
- Mondtam már, hogy ne hívj így - sziszegte nővérem. Jó ég... Még a hangunk is hasonló.
- Kimennél, kérlek? - néztem kérlelően a fiúra.
- Kihagyjak egy nagy családi drámát? Ilyet nem látni minden nap, nemár... Mintha itt se lennék, folytassátok csak egymás bámulását. Estig ráérek meg, de addig nem juttok el sokáig, ha így maradtok.
- Idióta - suttogtuk együtt nővéremmel, mire újra összenéztünk.
- Emlékszel még rám? - mosolyodtam el, mire ő csak bólintott. - Én... tudtam, hogy nem haltál meg. Csak arról nem volt fogalmam, hogy itt vagy... Nem tudtam, de én esküszöm, kerestelek!
- Tudom - mosolyodott el. Meglepődtem... Tényleg nem tűnik bolondnak. Nem is értem mit mondott ez a hülye fiú, velem nem úgy viselkedik, ahogy ő azt leírta...
- Hogy kerültél ide? - fúrtam tekintetemet mélyen az övébe, mire láttam, hogy szemei csillogni kezdtek. Sírni fog... Nem akarom, hogy sírjon! - És hogy viseled?
- Meggyanúsítottak egy olyan dologgal, amit nemhogy nem követtem el, de mégcsak soha nem is mernék ilyet tenni... És hogyan is vagyok? Meglepő, de megszoktam. Bár igazán nem lehet hozzászokni, valamilyen szinten már megvan a rutinom - húzott el egy széket, ami felé intett kezével jelezve, hogy üljek le.
Mire így cselekedtem, ő is helyet foglalt az ágyon, ahol Dylan ült.
- Nem kellene itt lenned - ráztam meg fejemet - Mivel lettél meggyanúsítva?
- Minden akkor volt, amikor végeztünk az általánossal. Utána, jelentették be a szüleink a válásukat, eddig te is tudod, nem? - vett mély lélegzetet, és mire bólintottam, folytatta is. - Na, elmentünk egy békítő kempingre egy tóparton..
- Erre nem emlékszem - ráztam fejem. Nem is tudtam, hogy ilyen volt, pedig minden más még élénken élt emlékeimben.
- Nem is emlékezhetsz. Aznap történt az, amikor mi ketten elmentünk gallyakra vadászni, te pedig eltűntél. Megijedtem, és utánad szaladtam, hogy megkeresselek. de nem voltál sehol. Aztán a kardigánodat megtaláltam a tó partján, és bepánikoltam, futni kezdtem, szaladtam mint az őrült vissza a szüleinkhez. El is estem, ezzel felsértettem a tenyeremet is. Amint visszaértem, és szóltam nekik, hogy mi történt, már az ölükben feküdtél. - Arcán végigfolyt egy könnycsepp. - Reszkettem, hogy mi történhetett veled. A fejed vérzett, és ott feküdtél csukott szemekkel... Eszméletlenül. Hozzád szaladtam, de anya egyből ellökött onnan, és ordítani kezdett velem. Azzal vádoltak, hogy én tehettem erről... Haza mentünk, és egy orvos megvizsgált téged.
- De mi történt? És miért nem emlékszem erre? Értetlenkedtem, ő pedig simogatni kezdte kézfejem.
- Azért, mert... - mesélt volna tovább, de mivel Dylan elkezdte húzogatni a haját, azonnal hátra fordult és rákiabált. - Fejezd már be, idióta! - A fiú védekezés képpen felemelte karjait, Isa pedig mintha mi se történt volna, visszafordult felém. - Szóval. Az orvos azt mondta, hogy jó erősen fejbe vághattak egy kővel, ezáltal semmire sem emlékezhetsz. A szüleink azt hitték én voltam, mivel veled voltam, és ugyebár a kezem is fel volt sértve...
- De nem te voltál - álltam fel azonnal a székről, mire csitítgatni kezdett, és visszaültetett a helyemre.
- Nem, nem én voltam, de ők ezt hitték. Hiszen... Csak mi voltunk ott, senki más. Vagyis ezek szerint mégis... Azt mondták megőrültem, mikor tagadni kezdtem. Szerintük még magamnak se mertem beismerni, és mivel ezek után rémálmaim voltak, azt mondták megőrültem. Bedugtak ide, és soha többé nem látogattak utána... Letagadtak. - Megrázta fejét. Csodáltam, sajnáltam, becsültem, felnéztem rá, de ugyanakkor mélységes bűntudatot is éreztem, hiszen részben miattam van itt. Sőt... Pontosan miattam van itt.
- Aztán egyszer csak látogatni kezdett ez a hülye - mutogatott a mögötte fekvő fiúra - és végre néha volt társaságom, már az orvosomon kívül, aki sokat foglalkozik velem. Senkit nem hibáztattam, már elfogadtam a sorsomat.
- Milyen nagyon kedves vagy, ezt a mély őszinteséget. Én látogatlak, törődöm veled - ült fel a fiú - és akkor még én vagyok a hülye. Beszarás.
Elnevettük magunkat.
Az ajtó kinyílt, és Mary lépett be.
- Dy, mennetek kellene már.
- Megyünk - bólintott.
- Hagylak titeket elbúcsúzni, de csak két perc. Szia, Isa - fordult nővérem felé, és lepacsiztak.
Amint becsukta maga mögött az ajtót, Isa azonnal elkomolyodott.
- Bármilyennek is mutatja magát, kérlek, soha ne bízz meg benne teljesen - ölelt magához. - Ő nem jó ember! Hiába látod annak!
- Kiderítek mindent, és kihozlak innen, ígérem - szorosan öleltük egymást, majd mikor elbúcsúztunk egymástól, távoztam tőle.
Ez a lány nem őrült, egyáltalán nem. Ugyanolyan, mint minden ember. Okos, bátor, és ezek szerint nagyon erős is. Nem is értem... Az itt dolgozó orvosok nem veszik észre, hogy nincs vele semmi gond? Ez mégis hogy lehet?
És miért kérte, hogy ne bízzak Dylanbe, holott eddig neki, és nekem is ő segített végig? Mi folyik itt?!
*Isabelle szemszöge*
- Nem értem ... - kezdett járkálni orvosom, és mélyen gondolataiba merült. - Ha ő segített nektek, miért nem bíztál benne?
- Mert ő egy áruló, mint már mondtam. Ő okozott minden rosszat nekünk. Minden miatta van. Tönkretette a nővéremet! Hiába kértem, ez volt az egyetlen ígéret, amit nem tudott betartani...
- Volt közted és Dylan között bármi is? - ült vissza mellém az orvos, én pedig elnevettem magam.
- Egy lány, akit négy éven át csak egy fiú látogat... Aki kedveskedik neki, és látszólag törődik vele... Ez kinek nem esik jól? Volt-e több? Igen, eléggé elmélyült a kettőnk viszonya, és talán itt rontottam el én is mindent.
- Le is feküdtetek? - temette tenyerébe arcát, várva válaszom. Azt hiszem, Dr. Wilson nem azt a választ kapta, amit remélt.
- Nem is egyszer.
