00. - Történetem

Sziasztok!

Megérkezett új blogom! Nem egy igazán boldog történet ez, de a Prológusból most minden kiderül.

Ha tetszett, hagyjatok nyomot magatok után, avagy kérlek, ha láttok benne fantáziát, iratkozzatok fel! :)
És íme a Trailer, amit hálásan köszönök barátnőmnek, elképesztő lett szerintem! :)
Köszönöm "ShadesOfCool."!
xx Tif.

LINK

***

*Isabelle szemszöge*

A már megszokott hófehér falak között ücsörögtem. Az egész szobában egyetlen ágy volt, az is kemény, mint a beton. Egyetlen ablakon szűrődött be a nap sugarai, az is berácsozva. És egyetlen szék, általában a dili dokimnak.
Igen, ez a sorsom. Őrültek házába kerültem már tizennégy évesen. Mára már húsz vagyok.
Az elején talán nem is voltam őrült, nem ön akaratomból kerültem ide, mindössze egy árulás áldozata lettem.
Mára viszont már tényleg elborította elmémet a sötét, szürke köd. Nem, nem látszik ilyenkor. Viszont ha valaki rám néz, meglátja bennem a sötétséget, haragot, gyűlöletet. Minden nap ugyanaz a történet. Egész nap az ágyam végében ülök a sarokba, felhúzott lábakkal, miközben térdem ölelem, és nézek magam elé ki az ablakon.
Immár két éve, hogy senkivel sem beszélek, de mára már talán sikerült feldolgozni fájdalmamat.
Az orvosom lépkedett be az ajtón, szokás szerint, pontban tízkor. Velem szembe ült le egy székre, és maga elé vett egy kis füzetet, amire írogatni kezdett.

- Isabelle... Tudom, hogy ma sem fogsz velem beszélgetni, de egyszer talán jobb lenne ha... - megakadt mondatában, majd egy mély lélegzet vétel után folytatta az igen jóképű, fiatal férfi a mondatát. - Ha kiadnád magadból bánatod.
Tekintetemet rá emeltem. Együttérzést véltem felfedezni szemeiben. Ugyan, mit tudhat ő?
- Két éve történt ... - köszörültem meg torkom, mire ő felfigyelt rám. Közelebb helyezkedett. Két év óta most először szólaltam meg...

- Én már itt voltam, de életem jobb irányba változott egy januári napon - kezdtem a mesét halk hangon. - Már itt voltam négy éve, ezek között a falak között - néztem körül - de senki nem látogatott meg, soha. A családom szégyellt azért, amit szerintük tettem. De nem tettem meg - ráztam meg fejem, majd szemeimben könnyek gyűltek. - Viszont két éve azon a januári napon kinyílt ez az ajtó... És nem maga jött be. Nem maga, és nem is egy ápoló. Hanem a húgom, az iker testvérem. Az életem sokkal jobb lett itt, még ha ezt lehetetlennek is gondoltam azelőtt.

- Van egy iker testvéred? - Kerekedtek ki szemei. Horkantottam egyet.
- Már nincs - kínomban nevettem, szívemet facsarták szavaim. Arcomon végigfolytak maró könnycseppeim. - Kiderített rólam mindent, amint megtudta, hogy itt vagyok, minden héten meglátogatott, beszélt velem. Törődött velem! - Kiáltottam fel utolsó mondatom. - Egy igen jó ember volt. A legjobb, akit ismertem.
- Mi történt vele? - ült át ágyamra Dr.Wilson. - Úgy értem...
- Meghalt - vágtam szavába. - És hogy hogyan? Ahogy senki nem érdemelte volna meg. Minden ott kezdődött, hogy apámhoz költözött miattam. Itt megismerte apánk új családját: barátnőjét, és annak fiát. Megismerte Dylan-t, és ekkor követte el élete egyik legnagyobb hibáját. A másik az volt, mikor az én ügyembe kezdett nyomozó munkába...

- A Te ügyedbe? - Láttam az orvos összezavarodott tekintetét.
- Az Én ügyembe. Ez a két dolog lett a végzete - túrtam hajamba, majd öklömmel a mellettem lévő fehér falba ütöttem erősen. Olyan erősen, hogy vérem is kiserkent kézfejemből.
- Nyugodj le, Bella! - Fogta meg kezemet az orvos, majd végigsimított rajta. - Mesélj tovább akkor, amikor készen állsz rá.
- Nem, nem! - Felpattantam az ágyról, és az ablakhoz sétáltam. Mély levegőt vettem, a kinti friss levegő átjárta testemet. Úgy éreztem kitisztultam. Hátra fordultam, és az orvosra néztem.
- Az Ő története a legszomorúbb történet, amit valaha is bárki megélhetett. Ő egy hős. Tiffany az Én hősöm.