2015. január 15., csütörtök

01. - Idilli vacsora


*Isabelle szemszöge*

Dr. Wilson türelmesen hallgatott végig, nagyon ritkán vágott a szavamba. Több féle érzelmet is láttam arcán. Döbbenet, együttérzés, de leginkább az elsőn volt a hangsúly. Én is kicsit ledöbbentem magamon. Ahhoz képest, hogy már hat éve az orvosom, egyrészt most beszéltünk először ilyen sokat... Másrészt végképp furcsának találtam, hogy hitt nekem. Hiszen belőlem dőltek a szavak, de mégiscsak őrült vagyok, nem? Vagy miért lennék itt? És mióta hisz valaki egy olyan lánynak, aki már hat éve fehér falak között sínylődik egy szörnyű tettért?
A doktor felé fordultam.

- Érdekli az egész történet, Dr. Wilson? - sóhajtottam. Legbelül tartottam a dologtól, hiszen újra át kell majd élnem mindazt, amit két éven keresztül magamban kellett földolgozzak.
- Annyit mesélj, amennyit csak tudsz, és bírsz. Ne terheld magad a történtekkel - rázta meg a fejét, és letette kezéből a füzetet. Csak rám figyelt. Nem írogatott, nem firkált, nem vette fel a mondataimat. Csak engem figyelt, csakis azt amit Én mesélek neki. Mint barát, a barátnak... Nem mint páciens az orvosnak...

- Két évvel ezelőtt, Január elsején történt meg az, hogy Tiffany eljött Heartsheaven-be. Igen, éppen újévkor...

- 2 évvel ezelőtt - Tiffany szemszöge -

Az új szobám közepén ácsorogtam, és szemeimmel átvizsgáltam az egész helyiséget. Nem csináltam semmit, csak néztem. A falak nagyon világosak voltak, mindenhol festmények, sok szekrény, egy hatalmas francia ágy. Vázák virágokkal... Barátságos volt, számomra mégsem igazán otthonos. Bár nem is a családi idill miatt látogattam el ide.
Két halk kopogást hallottam az ajtó felől, majd odafordultam. Apám állt ott, engem nézett, és csak mosolygott.

- Hogy tetszik az új szobád? - szavai halkan csengettek.
- Nagyon szép, barátságos - ültem le az ágy végébe, ő pedig közelebb sétált hozzám.
- Nemsokára hazaér Andrea és a fia, Dylan. Aki mint tudod, a fogadott fiam - mosolygott büszkén.
Bólintottam. Neki jó kedve volt, nekem viszont nem. Nem szóltam többet, és látta is rajtam, hogy nem vagyok beszélgetős kedvemben, mivel lehorgasztotta fejét, és távozott a szobából.

Nem értem miért várja el azt, hogy kicsattanjak a boldogságtól. Négy éve elvesztettem az iker testvéremet, apa pedig elhagyott engem, és anyámat ezért a nőért. Nem hibáztattam senkit, hiszen a családunkban mindig is ment a vita, de csalódott voltam, hiszen az ember nem dobja el a lányait egy másik nőért csak úgy...

Egy hónapja nehéz döntést hoztam meg. Sokat gondolkoztam mit kellene tennem, így végül elmondtam anyámnak, hogy pár hónapot apámnál fogok tölteni, hiszen régen láttam már őt, és hiányzik.
Pedig közel sem ez volt az igazság... Megvoltam nélküle már négy éve, többet is kibírtam volna.
Az ok, amiért rászántam magam arra, hogy idejöjjek, az csakis az iker testvérem volt.
Négy éve elhozták őt ebbe a városba, de hogy miért, azt soha nem tudhattam meg. Mindig annyit mondtak a szüleim, hogy rossz ember, és jobb nekem nélküle, mert csak olyan lennék, mint ő...
Mégis milyen? Meg kell tudnom hol van, és mit tehetett amiért így megutálták őt a szüleink.
Mindig szoros kapcsolatot ápoltunk. Megvolt közöttünk az a bizonyos "iker telepátia". Sokszor álmodtam vele, minden nap gondoltam rá. Volt, hogy keresték a szomszédaink.
És ekkor mi történt? Anyám csak annyit mondott: meghalt.
Sokszor össze is zörrentünk emiatt, de nem hagyhattam el magam, erősnek kellett lennem. Most is az vagyok.

Azért vagyok itt, hogy megkeressem, és bármi történt vele, megmentsem. Bármit is tett, ő a testvérem. Soha, semmiért nem tudnám őt utálni, vagy gyűlölni. Egy vér csörgedezik bennünk. Kilenc hónap után még tizennégy évig együtt voltunk. Ez a négy év nélküle pedig maga a pokol volt. De megtalálom, és én megmentem őt.

- Tiffany, vacsora! - kiáltott apám, mire felálltam az ágyról, és mély levegőt vettem.
Körbenéztem, majd lehunytam szemeimet. Magabiztos voltam, és erős. Soha nem engedtem el magam.
- Hajrá, Tiffy. Isabelle miatt megéri - suttogtam magamnak, majd elindultam a "boldog család" irányába.

Hamar megtörtént a bemutatkozás, próbáltam minél előbb túlesni rajta. A vacsora bár finom volt, nem ettem sokat. A folyamatos gondolat meneteim miatt a gyomrom görcsben volt.
Andrea kedves nőnek tűnik, és körül is ugrált, de attól még nem igazán kedveltem őt ennek ellenére sem. A fia pedig szinte meg sem szólalt egész este alatt, csak nézett engem.

- Hány éves is vagy, Tiffany? - szólalt meg végül a fiatal srác.
- Tizennyolc. Hát te? - hátradőltem a széken, hátam egészen a támlának simult.
- Csak egy évvel vagyok idősebb - kúszott arcára egy halvány mosoly.
- Az én büszkeségem - tette apám Dylan vállára a kezét, és egymásra nézve nevették el magukat - egy igazi zseni, jó sportoló, döglenek érte a nők, és még segítőkész is.
- A büszkeségednek nem a lányaidnak kellene lennie? A saját véreid? - sóhajtottam, majd körülnéztem a társaságon. Mindenki arca megkomolyodott egy pillanatra.
- Lányaid? - köszörülte meg torkát Andrea.
- Nekem csak egy lányom van, Tiff - nézett rám szúrós tekintettel drága apám, mire felálltam az asztaltól.
- Akkor látom sikerült elfelejtened a másik lányodat, akit szintén eldobtál aztán pedig... Jól eldugtad őt - emeltem fel kissé hangom, mire ránéztem apám barátnőjére - a vacsorát köszönöm, neked pedig - fordultam Dylan felé - sok sikert apámhoz. Egy kisebb bűn, és máris eldob, drága... Mostoha tesókám.

Ezzel otthagyva őket rohantam fel a szobámba. Gondolataimat, és érzéseimet már nem tudtam magamba tartani. A méreg átjárta egész testemet, és már nem tudtam uralkodni efölött.
Gyorsan lefürödtem, majd elhelyezkedtem ágyamban, és lekapcsoltam a villanyt.
Apámmal az incidens óta nem beszéltem, de egyenlőre nem is szeretnék. Nem első nap szerettem volna ezt megtenni, de nem tudtam magamba tartani.

Terveim szerint holnap, amint elmennek, átkutatom a házat. Biztos kell lennie valahol egy papírnak, vagy bárminek, ami a testvéremhez tartozik. Kell lennie valaminek!
De egyedül ez talán nem fog menni... Másban viszont nem bízhatok. Elárulnának. Kiben is bízzak meg? Itt nincs senkim. Otthon is mindenki hülyének nézett, hiszen mindenki úgy tudta, hogy Belle "meghalt". Csak én tudtam az igazat, és a családom. Rajtam kívül mégsem tett senki semmit.

Lépteket hallottam az ajtóm felől, de meg sem rezzentem.
- Tiff - hallottam egy ismerős hangot. - Tudom, hogy nem alszol. Aki alszik, az nem pislog - mondatára kinyitottam a szemeimet. Ott állt az ajtó előtt a sötétben, majd halkan becsukta maga után.
- Mi van, Dylan? - ültem fel, és megigazítottam rövid, göndör hajamat.
- Senki nem tudhatja, hogy én ma itt voltam, rendben? - guggolt le elém, az ágy mellé.
- Neked meg mi a fene bajod van? - ráztam meg fejem. Mi a francot akar ez a srác?
- Anyám nem, de én tudok a testvéredről. Sőt... Tudom, hol van Isabelle. Ha nyugton maradsz, és bízol bennem, akkor segítek.
- Miért bíznék benned? Nem is ismerlek, sőt... Te honnan tudnál róla? - nevettem fel kínomban. Ez szórakozik velem. - Várj, honnan tudod a nevét? Ma még nem is említettem, apám pedig...
- Letagadja. Igen. Mert Belle őrültek házában van - mondatára megfagyott bennem a vér is.

* Isabelle szemszöge *

- Aznap este... Ott, akkor a szobájában még bízott abban az emberben. Csak akkor még nem tudhatta, hogy benne nem lehet bízni, mi több... Majd ő okozza a vesztét.




3 megjegyzés:

  1. Szia!
    Először kezdem ott, hogy a történet egyedi, még nem olvastam ilyet, sem ehhez hasonlót, rejtélyes, és épp eleget árul el elsőre a továbbiakról. :) Sok lehetőséget látok ebben, bármilyen úton lehetne folytatni, és ez általában az olvasók figyelmét is felkelti, mert teljesen kiszámíthatatlan, csak a sötétben tapogatóznánk, ha meg kellene válaszolnunk ennek a sztorinak a miértjeit és a kimenetelét. És ez szerintem nagyon jó, én imádom az ilyen típusú történeteket. :)
    Ez az ikertestvéres dolog is nagyon tetszik, meg ez az elvált szülők dolog, új család, új bonyodalmak, amikkel senkinek sem lenne könnyű megbirkóznia. Az különösen elnyerte már elsőre a tetszésemet, hogy a történteket Isabelle meséli el a doktorának. :3
    Várom a következő részeket, és rám számíthatsz, mint olvasó. :) Sok szerencsét.!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Borzasztóan örülök, hogy írtál, annak pedig főleg, ami a tartalma volt. Elképesztően jól estek a szavaid, és örülök, hogy látsz benne fantáziát! :) A történetből már rengeteg mindent tudok, csak ezt megírni kissé nehéz. Rengeteg mindent tudok már, és szerintem izgalmas lesz, csak az írásmódra kell majd figyelnem inkább.:D Ilyen történetet még én sem láttam, igazából nem is tudom, hogy is jutott eszembe.
      Köszönöm szépen, hogy kifejtetted a véleményed, tényleg nagyon jól esett! :)

      Törlés
  2. Hűűűűűűűűűűűűűűűha. *.*
    Hát drága barátosném, nagyon jóra sikeredett ez a rész! Imádom Dylan-t, Ő az a tipikus rejtélyes fiú akiről nos. . egy-két dolog majd kifog derülni. :P Tiffany és Isabelle karakterei irtó aranyosak! :3
    Örülök, hogy végre hoztál új fejezetet amit szokás szerint nagyon imádtam!

    Várom a következő fejezetet. :3 ♥

    Ölel téged, Faithe ala Ancsi.

    VálaszTörlés